Első nap

Elkezdődött toronyba zárt életem első napja.

Tegnap délre behívott a főnök az irodába megvitatni pár fontos kérdést a koronavírus kapcsán, minek folyományaként mától itthonról dolgozom. Pontosabban dolgoznék, ha lenne munkám. Megnyugtatott a kedves, hogy májusig még fix helyem van a  cégnél, utána ki tudja merre tovább, mivel a nagy járványra való tekintettel mindenki pánikolva húzta be a vészféket és senki nem rendel semmit, amivel foglalkozunk. (Ugyanitt egyedi fejlesztésű szoftver eladó.) Minden és mindenki bizonytalan egyelőre, kivéve engem, aki egészen biztos benne, hogy új munka után kell néznie hamarosan.

Reggel 9:09 – egy ébresztő és anyám ébresztése után harmadjára kilenc után riadtam fel hisztérikus pánikban, hogy “basszameg, elkéstem a melóból” és pontosan ez volt az a pillanat is, amikor rádöbbentem, hogy az irodába beérni az ágytól legfeljebb 15 másodpercet vesz igénybe. Benyomtam a gépet, persze teljesen feleslegesen, mert munkám nincs, a facebookozás pedig nem feltétlenül követeli meg az asztali gép erejét, amit úgy sem lehet kivinni a teraszra a kávé-cigi mellé.

Sokat gondolkodtam azon, hogyan lehetne elkerülni a bekattanást már rögtön a legelső napon, így sorra vettem, hogy mivel is lehetne elütni az időt itthon, de a lista nem kecsegtetett kifejezetten élvezetes programokkal. A takarítás, mosás, főzés és rendrakás gondolatától nem lettem vidámabb, de a régmúltba révedés felidézte bennem azt a temérdek nyáltól csöpögő blogot, amibe kiírtam magamból a szennyest. Utána mindig jobban éreztem magamat, de csak rövid ideig, mert mikor később visszaolvastam mély fájdalmat éreztem. Leginkább a gyomrom tájékán a rekeszizomban, ami ütemesen feszült túl a sok nevetéstől. Ritka nagy faszságokat voltam képes már akkor összehordani, persze mindezt olyan cizelláltan megfogalmazva, hogy még én is belegabalyodtam.

Miután fél napot elcsesztem arra, hogy hogyan nézzen ki ez a felület, rájöttem, hogy egyszerűbb lett volna lekódolni az egészet. Sehogy sem volt jó, de hosszú percek után elérkeztem egy ponthoz, amikor az “ott b*ssza meg úgy ahogy van” mondattal a munkát befejezettnek ítéltem. Továbbá úgy döntöttem, hogy nem érdekelnek a halucinációk sem, amik hónapok óta gyötörnek és az sem, hogy ehhez mások mit szólnak. Elsődleges küldetésem lett túlélni a háziőrizetet, amire senki nem figyel. Na persze félreértés ne essék, nincsen semmi bajom, de nem szívesen megyek emberek közelébe. Most nem.

Ezen az első csodálatos napon anyám reggel ki akart menni a henteshez, hogy a kiscsalád végre húshoz jusson, de az 50 parkoló autó és a kilométeres kígyózó sor láttán ő sarkon, a fejében pedig megfordult a família veganizálása. (Van egyáltalán ilyen szó?!)
Délután tettem egy kísérletet és kisétáltam én is a húsos emberhez, több szerencsével, mert a kutyának lett csirkefarháta, nekünk meg szűzérméből rántott hús. Szerencsére a macska ma is megúszta.

Leszámítva azt a 2 percet, amíg nyúztam a fotó miatt:

Rájöttem, hogy a kreatív munkával töltött idő megfelezi, aztán el is tűnteti a bezártság miatt keletkezett szorongást és rossz érzést bennem. Talán azért, mert lefoglal egy időre, nem tudom. Mindenesetre a nap végére – mire kinyílt a söröm – már klasszisokkal jobb kedvem volt, mint ébredéskor, vagy a nap folyamán bármikor, mikor eszembe jutott, hogy mi folyik kint a kapu másik oldalán.

Időt kell most magammal töltenem, ami nem tetszik. Túl sok minden kavarog a fejemben, olyan gondolatok, amikkel nem akarok foglalkozni. Pénz, munka, párkapcsolat, baráti és családi kapcsolatok, szociális élet, mentális állapot. Szerencsére már nyugodt este van. Ülök a gép előtt a második sörömmel és izzanak a chatek. Ennyi maradt.

Meg egy jópofa facebook post, ahol mindenki kommentelgeti a telefonja negyedik képét, és lassan az is egyértelmű lesz számomra, hogy a fél ország inni kezdett. Keményen.

Szóval ha most éppen iszol, akkor tudd, a te egészségedre is iszom egy kortyot!

Vigyázzunk egymásra!