Második nap |

Esküszöm ma már edzeni akartam.

Reggel – mit reggel? véres hajnalban! – édesanya ébresztett, hogy menjünk piacra, hátha ott kapunk végre húst. Bepattantunk a kocsiba, henetsnél a kilométeres sor már meg sem lepett. Elindultunk a piac felé, érkezésünkkor pedig döbbenten állapítottuk meg, hogy se árusok, se piac, csak két kukás-mellényes fószer vigyorogva mutogat, hogy fordulhatunk is vissza, itt márpedig nem lesz semmilyen piacozgatás. Így hát bevettük végül a Lidl-Aldi kombót, ahol csodák csodájára végre bezsebeltük a hőn áhított zsákmányt.

Mire hazaértünk már jött is a hír, hogy a mi kis falunkban már kettő koronavírussal fertőzött beteget regisztráltak reggelre. Természetesen azonnal jött a pánik – na nem bennem, mert én semmitől sem rettenek meg, leszámítva a pókókat és a fogorvost. Anyukám viszont kétségbe esett. Hogy lesz? Mint lesz? Én csak annyit tudtam, hogy ma isalkotni akarok, az tegnap bejött, nem is kattantam meg mára, egy újabb próbát megér. Így hát alkottam egy csodás szendvicset reggelire, bedobtam egy mosást (amit ott is felejtettem, így mintegy 5 órával később sikerült kiteregetni) majd agyalni kezdtem, hogy alakítsam a mai napomat.

Lezsíroztuk a szomszédasszonnyal, hogy csapunk egy fergeteges karantén bulit és összeülünk fotózni, lévén, hogy ő is ezt a fajta vizuális kommunikációt űzi. Beígért egy jó bort, amivel azonnal megvett kilóra, majd ledumáltuk, hogy 1 órakor találkozunk a telekhatáron.

A nap már kellemesen melegítette a terasz kis szegletét, én pedig kiültem elszívni egy szál cigit és meginni a harmadik kávémat.

Osztottam szoroztam a perceket és rájöttem, hogy simán van időm megcsinálni a körmöm – nem volt. Elkezdtem reszelgetni a körmömre kötött géllakkot, mikor csippant a telefonom. Odakaptam a fejem és akkor láttam meg a négy nem fogadott hívásomat, amit valószínáleg a hangfalból üvöltő Cindy Lauper miatt nem hallottam meg, dehát “Girls just wanna have fun“. Visszahívtam a megtestesült káoszt magát, akit korábban megkértem a gluténmentes zsemlemorzsa beszerzésére. Itt térnék ki arra a pontra, hogy nem divatból és nem magamnak rendeltem be a szajrét. Szóval hívott, hogy elérkezett a megfelelő pillanat, hogy eljöjjön és leszállítsa az árut. Örültem, mint majom a farkának, hogy újra láthatom mert ugyan kollégák már nem vagyunk kettő napja – tulajdonképpen sosem voltunk – de ettől még változatlanul a pasim és a jelenlegi állás szerint a fene sem tudja mikor láthatom újra, ha elrendelnek egy kellemes kijárási tilalmat, vagy valami hasonló ínyencséget. Gyorsan visszahívtam Csibét is, aki a lista második nem fogadott hívás szereplője, s miközben fecserésztünk, megjelent Hugi is, a harmadik szereplő.

Csináltattam vele egy kávét amíg a telefonokat intéztem, majd mikor letettem, beszélgetni kezdtünk. Hamar kibukott a szög a zsákból, hogy fél. Ezt ő mondta, szerintem inkább retteg. Retteg, hogy bezárják, hogy korlátozzák a szabadságában, ami neki lételeme. Mintha a nagyvilág egy szűkös lift lenne, amibe egy erősen klausztrofóbiás embert tudszkolnának. Valahogy így képzelem el az ő vívódását, amivel nincs egyedül. Könnyek között tört elő belőle a szorongás, amit képtelen voltam csillapítani. Erős nő, nem tartott sokáig az összeomlás, hamar rebootolt a rendszer.

Az ágyon ücsörögtem a szobában, ő a téglaszínű fotelben és miközben a Linkin Parktól hallgattuk az “In The End”-et hangos motorbrummogásra lettünk figyelmesek – megérkezett a zsemlemorzsa és vele együtt a szívem is, aki egy ideje a testemen kívül külön életet él. Újabb kávé, újabb fecsegések. Hugi egyszercsak összeszedte a holmiját, felkapta a slusszkulcsot és lelépett. Erős a gyanúm, hogy azért, hogy kettesben maradhassunk a pasimmal. Ezúton is köszönöm, egy angyal vagy!

Kínlódtam magammal, de tudtam, hogy előbb-utóbb úgy is ott kötünk ki, ahol mindig, csak most egy kicsit veszélyesebb helyzetben. Hiányzott. Borzasztóan hiányzott és a tudat, hogy bizonytalan az újralátás megborzongatott a lehető legrosszabb értelemben. Összebújva mosolyogtunk egymásra, végre tényleg boldog voltam. De sajnos hamar elszállt a boldogságom, amikor az ágyról felpattanva távozni készült. Ekkor érkezett haza anyukám is.

Nos, ez a távozás nem sikerült túl gyorsra, még vagy két órán át kávéztunk, kóláztunk, fecserésztünk együtt anyukámmal és vártuk Orbán 15:00 órára ígért rendkívüli facebook live-ját. A rendszer lehalásán csak röhögtem, annyira tipikus volt. Megvártuk a négy órát, hogy halljuk mit üzennek nekünk fentről, majd életem káosza lelépett és kettesben maradtunk anyámmal. A kezem persze a napi 30 kézmosástól és alkoholos fertőtlenítőtől teljesen kiszáradt és a norvég csodakrém is úgy csípi, hogy könnybe lábad a szemem.

Szomszédasszonnyal időközben megvitattuk, hogy délután egy igencsak négy órája elmúlt, de a kreatív időt nem vonjuk meg magunktól, úgyhogy ha csak egy kicsit is, de kimegyünk fotózni, szigorúan a megfelelő távolságból.

Így esett hát, hogy másfél üveg borral és egy felhőtlen beszélgetéssel később bemutathatom karantén sorozatom első etapját: