Fáradt vagyok
2020. március 19, csütörtök, este 22:39. Mérhetetlenül fáradt vagyok. Fáradt voltam egész nap, pedig éjjel több, mint 9 órát aludtam. Ébredés után sütöttem egy mirelit pizzát reggelire, hogy lázadjak a rendszer ellen. Sajnos olyan lassan ettem magam elé bámulva, hogy mire befejeztem, már ebéddé avanzsáltak az utolsó falatok.
Teltek az órák, én pedig még mindig pizsiben álltam. Nem kívántam a kávét, a cigit. Tulajdonképpen semmit sem kívántam. Ki volt száradva a szám és levert voltam. Csak az estét vártam, vagy valahogy azt akartam, hogy múljon az idő gyorsabban, hogy végre újra ágyban lehessek. Szomszédasszony feltette egy facebook csoportba a képet rólam, amit lőtt és hatalmas sikert aratott. Olyan elismerő szavakat, amire régóta vágyom én is, mégsem jön. Nem tudom, mit csinálok rosszul. Ez az örök elégedetlenség kikészít.
Azon gondolkodtam az imént, mikor kimentem a teraszra elszívni egy szál cigit, hogy napközben a gondolataimat csokorba kellene szednem, mert estére elillannak ezek a gondolatok, amik rajtam kívül mást nem gondolom, hogy érdekelnek, nekem mindenesetre fontos leírni. Elsősorban magamnak, hogy kicsit tanulmányozzam a lényem, mert igazán gőzöm sincs, ki vagyok én. Vajon van bárki, aki tökéletesen tisztában van magával azokon túl, hogy tudja mi a kedvenc színe, kajája, vagy épp hogy miért utál bizonyos dolgokat. Mik érdeklik, honnan jött, mit akar. Tisztában vagyunk-e a képességeinkkel? Tudjuk-e azt, hogy milyen erő lakozik bennünk és képesek vagyunk-e felismerni a gyengeségeinket és hibáinkat? Illetve mindezzel úgy együtt élni, hogy lelkiismeretfurdalás nélkül tudjunk tükörbe nézni vagy este igazi nyugalommal elaludni.
Én ma átgondolva mindezt üresen álltam, mert minderről fogalmam sincs. A kedvenc színem a bordó és lila egy közös árnyalata volt, aztán beleszerettem a mustársárgába, a türkízbe, az utóbbi napokban viszont szinte csak feketét hordok, mintha gyászolnék valamit. Talán a zátonyra futott kapcsolataimat, a befejezetlen iskolákat, a nagy bukásaimat és felelőtlen tetteimet, amiket sosem hozhatok helyre. Talán az elmúlt 4 évet, amit máshogy is élhettem volna, ha lett volna bennem elég erő és kurázsi.
Vagy egy másik példa: a kedvenc kajám is egy folyton változó elem a képletben. Gyűlöltem az olivát és a zsíros kenyeret, ma pedig képes volnék hetekig ezeken az ételeken élni.
Egész nap feküdtem. Bámultam ki a fejemből vagy a telefonomra, ahol az én fotóm sok sikert nem ért el, vagy a monitorra, ahol megállás nélkül ment a Netflix. Azt hiszem most bőven kihasználom az előfizut. Gyönyörű idő volt, én pedig bent tespedtem az ágyon és azon gondolkodtam, hogy semmihez sincs kedvem, minden untat, semmi sem vonz. Aztán kimentem egy kávéra, megittam, de nem érdekelt az sem. Mintha az egész világon minden amit valaha szerettem teljesen érdektelenné vált volna számomra. Leszámítva a rohadt telefonomat, ami a külvilághoz köt.
A mai szettem elmondhatatlanul bájosnak bizonyult. A tegnapi nadrág, hálóing és a fekete kapucnis pulcsim tették teljessé azt a mindenbe beleszarást, ami az egész napomat végigkísérte.
Edzeni akartam. Na persze nem magam miatt, hanem, hogy mások szerint formában legyek, vagy hogy legalább ide le tudjam írni, hogy milyen jó arc vagyok, kiélvezem a helyzet nyújtotta lehetőségeket, hogy magammal foglalkozzak, egészségesen éljek és végre időt szánjak arra, amire eddig nem volt. Persze eddig is lett volna, de valamivel mindig kibújtam ezek alól. Az egyeten pozitív dolog a mai napban ami az egészséget érinti, hogy egy korty alkoholt sem ittam. Ettől se jobb, se rosszabb nem lett, de eszembe jutott. Eszembe jutottak azok a rokonaim is, akik alkoholisták, vannak bőven, és ha valamiben biztos vagyok az az, hogy nem akarok olyan lenni, mint ők.
Előbb, hogy kimentem újra rádöbbentem, mennyire félek a sötétben. Ez azért izgalmas, mert az este a kedvenc napszakom. Minden lecsendesedik, az emberek pihennek, aludni mennek, nekem pedig ilyenkor bőven van időm gondolkodni, írni, festeni, rajzolni, elfoglalni magam olyan dolgokkal, amit napközben azért nem szívesen csinálok, mert nyomaszt, hogy a szüleim szerint nem hasznosan töltöm az időmet. Valószínűleg leszarják, vagy már hozzászoktak, mennyire képes vagyok tenni mindenre ami fontos lehet, de engem frusztrál a tudat, hogy mit gondolhatnak. Visszatérve, tényleg rettegek a sötétben. Félek, hogy valaki felbukkan, valami megrémiszt, de már önmagában a fény hiányától bepánikolok. A szívverésem gyorsabb lesz, szorongok és kapkodom a fejemet, hogy egyszerre láthassak minden felé. Szinte várom, hogy valaki előlépjen a sötétből és a frászt hozza rám.
Picasso viszont egész nap velem volt. Szeretem, amikor mellettem van, mert ilyenkor megnyugszom, feltölt. Ha kicsit is szarul vagyok, csak hozzábújok vagy megsimizem és egy kicsit olyankor helyreáll a világ rendje.
Olvasni szeretnék. Hatalmas könyvespolcom van tele könyvekkel, amiket sosem olvastam. Most lenne rá időm, mégsem érdekel.
Egy újabb nap, amit lehúzhatok a wc-n, semmivel sem jutottam előrébb. Remélem a holnap kicsit több dolgot hoz majd.
Most visszafekszem, még maradt 45 perc ebből a napból. Nézem még egy darabig a 13 reasons why-t, reggel pedig megpróbálom a napot egy kis jógával indítani. Kívánjatok sok szerencsét!
Itt a nagysikerű kép, amit szomszédasszony kreált rólam:
Oh, és igen… Maradjatok otthon! Ez főleg a nyugdíjasoknak szól…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: